Az Úr napját szenteld meg

Az Úr napját szenteld meg

Amikor az Úr napjának és az ünnepnapoknak a megszentelése következett, szörnyű pillanat volt.

A másvilágon megmutatták nekem, milyen hálátlan voltam az Úrhoz. Soha eszembe sem jutott, hogy a Teremtőmnek vagy a Megváltómnak köszönetet mondjak.

Azt is a szememre vetették, hogy lustaságból mindig kibúvót kerestem, hogy ne kelljen szentmisére mennem. „De mama, ha Ő (Isten) mindig mindenhol ott van, miért kell nekem Őt a templomban meglátogatni?

Látjátok tehát, számomra egyszerű és kényelmes volt ilyeneket mondani. És a hang újra megismételte a szemrehányást, hogy Istent napi 24 órát hagytam várni, és egy gondolatot sem szenteltem neki.

Nem imádkoztam hozzá, egyszer sem látogattam meg az Oltáriszentséget vasárnap a templomban (még az Úr napján sem), hogy kifejezzem köszönetemet és megmutassam szeretetemet. Ez sok lett volna nekem, túl büszke voltam és beképzelt.

Elviselhetetlen fájdalom fogott el. A hang tisztán és szárazan hozta tudomásomra, hogy napi négy órát foglalkoztam a testemmel, a külsőmmel, szépségem ápolásával. Azonban egyszer sem áldoztam tíz percet se arra, hogy vonzalmam és hálám kifejezéseként egy imát mondjak hozzá.

Igen, sőt gyakran fordult elő olyan is, hogy ígértem egy rózsafüzért, és azt idegesen ledaráltam. Olyan is előfordult, hogy azt mondtam: jó lesz ez így. A kedvenc TV sorozatom reklámszünete elég lesz a rózsafüzér elmondásához.

De a legrosszabb felismerés számomra az volt, hogy meghalt a lelkem. A szentmise nélkül elsatnyult, pontosabban éhen halt a lelkem, mert nem kapott táplálékot. A szentmisén való részvétel olyan, mint a „lélek táplálása.”

Csak mulandó testem ápolására fordítottam időt, a világ minden idejét. Testem rabszolgája lettem. Közben elfeledkeztem egy kis, de fontos részletről.

Lelkem is volt, amivel egyszerűen nem törődtem. A lelkem „teljesen árva” volt. Soha nem tápláltam Isten szavával. Volt a repertoáromban egy gonosz mondás, amely úgy hangzott, hogy aki rendszeresen olvassa a Bibliát, az előbb vagy utóbb megbolondul.

A szentségeket nem kedveltem. Hogy tudnám én bevallani a bűneimet ennek az „öreg, elmeszesedett fickónak” (a plébánosnak), aki talán még rosszabb és bűnösebb, mint én?

Ez kapóra jött nekem, hogy ne menjek gyónni. Ez a nagy hazug, az ördög, ez a zűrzavart keltő, távol tartott engem a szentgyónástól és a szentségektől. Sikerült neki gyógyulásomat és lelkem megtisztulását megakadályoznia. Ez úgy volt, minden alkalommal, ha bűnt követtem el, lelkem fehér köntösére egy pecsétet nyomott, a sötétség birodalmának fekete foltját.

Bűneim nem voltak következmények nélkül. Fizetnem kellett értük, mert elkövetésüket a lelkem egészsége sínylette meg.

Elsőáldozásom után soha nem végeztem jó szentgyónást. Egy idő után már egyáltalán nem mentem gyónni. Nem ritkán találkoztam olyan, a korral „haladó” pappal, aki a fülbegyóntatás-felfogásomnak igazat adott, aki ezt a szentséget korunkban már nem tartotta megfelelőnek. Így fordult aztán elő, hogy amikor szentáldozáshoz járultam, Jézus Krisztust a legszentebb Oltáriszentségben méltatlanul fogadtam.

Odáig mentem az istenkáromlással, hogy büszkén és mindent tudóan híreszteltem: „Mi az, hogy a legszentebb? Hogy van az, hogy a mindenható Isten egy darab kenyérben, az ostyában jelen van? Édesítsék meg inkább a papok az ostyát egy kis karamellával, hogy jobb ízű legyen, és ne legyen olyan ízetlen.”

Ettől kezdve az életem kiszámíthatatlan volt, kiléptem a teremtés rendjéből, s ilyen istenkáromlásokat hangoztattam. Elértem a legmélyebb pontot, az Istenhez, a Teremtőhöz való kapcsolatom teljes leépülését.

Soha nem engedtem a lelkemhez semmi építőt vagy táplálót.

Nagy felelőssége van minden apának és anyának, ha nem kereszteltetik meg a gyermeküket. A keresztelés szentsége az „anyatej a léleknek”. Gyakran mondják manapság: „A gyerek maga döntse el, ha egyszer majd felnő, hogy meg akar-e keresztelkedni vagy sem.”

A bébi, aki nincs megkeresztelve, olyan mintha nem kapna enni. Hogyan szabadna azt mondani egy szülőnek: „Később majd eldönti, hogy akar-e enni vagy inni”?

A mi felelősségünk az Úristen előtt, hogy a gyerek lelkének táplálékot adjunk. S szentségek nélkül a mi lelkünk is táplálék nélkül marad. Szentségek nélkül éhen hal a lelkünk.