Isten nevét hiába ne vedd

Isten nevét hiába ne vedd

Az Úr nevét könnyedén és alap nélkül vettem számra. Azt mondtam például a mamának: „Krisztusunkra esküszöm, mama” vagy „Mama az Istenre esküszöm, hogy úgy volt, ahogy mondtam, stb. stb.” és a hihetőnek tűnő hazugságokkal elkerültem a büntetést.

Észrevettem, hogy a mama milyen alázattal van Isten iránt. Az Úr neve tiszteletreméltó és szent volt előtte. Amikor ezt láttam, arra gondoltam, ez lesz számomra a legjobb fegyver. Így kezem között tartottam anyámat.

A hazudozásban akkor értem el a csúcspontot, amikor „Szentről,” a „Legszentebbről,” magáról az Úrról volt szó.

Minden apróságnál Istenre esküdöztem, hogy hazugságaimat igazoljam.

Amikor a második parancsot illetően az Úr szemrehányást tett nekem, világos lett, hogy amikor gyerek voltam, sajnálatos módon úgy értelmeztem a hazugságot, mint kitűnő módját annak, hogy elkerüljem anyám büntetését, mely néha kemény, és szigorú volt.

Így kezdtem a hazugság atyjának, a Sátánnak a társaságába járni. Ő, az ördög lett útitársam. Nagy hazudozó lettem. A hazudozás művésze lettem. Egyre jobban tökéletesedtem benne. Amilyen mértékben követtem el egyre súlyosabb bűnöket, olyan mértékben nőttek a hazugságaim is, s lettek egyre nagyobbak, szégyentelenebbek.

Be akartam bizonyítani magam előtt, milyen mesterfokon űzöm a hazugság művészetét. A hazugságaim lassan a fejem fölé nőttek, ugyanígy bűneim is egyre súlyosabbak lettek.

El tudják képzelni, milyen rosszul éreztem magam hazugságaim, és a kis disznóságaim miatt, hogy Isten legszentebb nevével visszaéltem, és ezzel őt is belerángattam bűneim pocsolyájába?

Látjátok kedves testvéreim, hogy sorsommal és a halálélményemmel – saját testem fájdalmán keresztül tanultam meg – hogy a szavakat, amik ajkunkat elhagyják, s olyan könnyedén mondunk ki, nem fújja el egyszerűen a szél.

A kimondott szavak nem szállnak el, hanem utolérnek, élő valóságként megmaradnak, s egyszer csak visszajönnek hozzánk, mint a bumeráng, sőt talán még erősebben ütnek vissza.

Talán megborzongtok, ha elmesélem. Nem egyszer történt, amikor a mama nagyon nem akart hinni nekem, azt mondtam neki: „Üssön belém a villám, ha ez hazugság volt. Csak az igazat mondtam!”

Ilyeneket mondtam a múltban, aztán már nem is gondoltam rá.

Nézzetek ide, Isten irgalmassága miatt állok itt előttetek. Mivel belém csapott a villám – gyakorlatilag átment rajtam – két részre vágott, teljesen elégetett, de Isten meggyógyított.

Aztán megmutatták nekem a másvilágon, hogy én, aki katolikusnak tartottam magam, soha nem tartottam be a szavam, szószegő voltam, és Urunk és Istenünk szent nevével jogtalanul visszaéltem.

Nagy benyomást tett rám, ahogy az Úr ezeket a szörnyű eseményeket eltűrte, és ugyanakkor láttam, hogy minden teremtménye imádattal és tisztelettel borult a földre előtte.

Láttam a szent Szűz Máriát, Isten anyját, nagy tisztelettel az Úr lábánál imádkozni. Értem imádkozott és könyörgött. Én pedig, a nagy bűnös, a nagy ingoványnál számot adtam életemről az Úr előtt. Én, aki állítólag jó voltam, akinek jó híre is volt, de ezt sajnos manipulációval szereztem.

Láttam magam, amint az Úr ellen lázadtam, amint mérges voltam rá, amint szidtam, és még átkoztam is Őt.

Ez már nem csak szégyenletes, hanem elviselhetetlen és fájdalmas volt számomra, hiszen tudatában voltam múltamnak, és már tisztán láttam magamat.