Én és a felebarátaim

Én és a felebarátaim

Azzal a nyelvvel, amivel az Urat dicsértem és dicsőítettem, az egész emberiséget szidtam, és rosszakat mondtam az emberekről.

Mindent és mindenkit csak kritizáltam. Nekem semmi sem volt jó. Mindig csak a hibákra mutogattam. Magamat soha nem hibáztattam, én mindig kivétel voltam. Én voltam a „szent Gloria”, a „Jó”, a „Kedves”, és a „Szép”.

Közben irigy, kiállhatatlan voltam, s egyáltalán nem voltam soha hálás.

Soha nem mondtam elismerést, köszönetet szüleimnek és családomnak azért a fáradtságért, áldozatért, szeretetért, amit értem hoztak, hogy iskoláztattak, hogy felemelkedhessek a társadalmi ranglétrán, és hogy támogattak.

Ehhez azt is hozzá kell  még tennem, hogy miután elvégeztem az egyetemet, és elértem karrierem csúcspontját, a szüleim és a családom már nem volt fontos számomra.

Akik engem minden eszközzel támogattak, azokat jelentéktelennek, még említésre se méltónak tartottam.

Sőt, már odáig jutottam, hogy szégyelltem anyámat. Szégyelltem, mert egyszerű, szegényes körülmények közt élt, és nyomorúságosan tengette életét.